Alapító nyilatkozat

Fojtogatóvá lettek a mindennapok a néhai Magyar Köztársaságban. A rendszerváltáskor kialakult közjogi rendszer alkalmas lett volna rá, hogy egy jól működő demokrácia politikai keretéül szolgáljon. Azonban a Harmadik Köztársaság egymást követő kormányai képtelennek bizonyultak az átalakulás éveiben kettészakadt társadalom újraegyesítésére, miközben a politika iránti bizalom megrendülése a demokrácia erkölcsi alapjait illetően is kételyeket támasztott. A Harmadik köztársaság közpolitikai és erkölcsi kudarcai vezettek ahhoz, hogy 2010-től egy olyan politikai rendszer épüljön ki, amely felmondta a szolidaritást, szétzilálta a gazdaságot, tovább fokozta a kiszolgáltatottságot, lerombolta az alkotmányosság kultúráját és felszámolta a demokratikus jogállamot. A legfontosabb tanulság ebből, hogy az alkotmányos demokrácia nem fenntartható, ha a társadalom többsége nem tudja biztosítani saját maga és családja megélhetését, ha igazságtalan és manipulált a gazdasági verseny, ha a politikát oligarchák ejtik foglyul. Ebből a gödörből csak egy ciklusokon és szekértáborokon átívelő új konszenzussal, egy új kiegyezésre épített új köztársasággal tudunk kilábalni. A rendszerváltás kisiklásának mély és bonyolult okai vannak, ám kétségtelenül közrejátszott az is, hogy a magyar politika évtizedek óta adós egy olyan párttal, amely hitelesen és a jövő nemzedékekért érzett felelősséggel küzdött volna az elnyomás, a szegénység, a társadalmi egyenlőtlenségek és az önkény ellen. Ezért Párbeszéd Magyarországért néven új zöld baloldali pártot alapítunk, hogy részt vegyünk egy szabad, igazságos és fenntartható társadalom kialakításában. Ma már az ország neve nem köztársaság – rajtunk, állampolgárokon múlik, hogy bebizonyítsuk, a lelke még az.

A felvilágosodás ígéretének nyomában

Egy hosszútávon gondolkodó politikai közösségnek képesnek kell lennie küldetését történelmi összefüggésekben meghatároznia. A zöld baloldali politika küldetése a felvilágosodásból fakad, történelmi gyökerei és eszmei forrásai évszázadosak, túlmutatnak a nemzetállami kereteken. A felvilágosodás nagy ígérete az önkénytől és feudális kötöttségektől mentes szabad társadalom volt, amelynek közügyeit az ésszerűség határozza meg, és amelynek alapja az állam polgárainak morális és jog szerinti egyenlősége. Az elemi emberi, állampolgári és politikai szabadságokat szavatoló, az állam és polgárai, valamint az egyenrangú állampolgárok egymás közötti viszonyait stabil jogszabályokkal szabályozó politikai közösség létrejötte a tizenkilencedik században óriási lépés volt az emberi civilizáció számára. Ezzel párhuzamosan, a magántulajdon és a szabad vállalkozás talaján kialakuló piacgazdaság soha nem látott mértékű gazdasági növekedést eredményezett, és szintén hozzájárult a feudális társadalmi kötöttségek felszámolásához. A mélyreható gazdasági átalakulás ellenére azonban hamar világossá vált, hogy a társadalmi kötelékeitől függetlenített piac kevesek jóléte mellett sokak nyomorához vezet. Kiderült, hogy az egyenlő méltóság és a jogegyenlőség puszta elve önmagában nem hozza el az egyenlők közösségét, ha a gazdasági rendszer az anyagi nélkülözés szélsőséges formáit szüli. Így vált a történelmi baloldal küldetésévé a politikai szabadságjogokért folytatott küzdelem mellett a gazdasági egyenlőségért folytatott küzdelem.

A huszadik századra várt az állampolgáriság kiterjesztése, a szociális állampolgáriság fokozatos kiépítése. Ahhoz, hogy a politikai közösség morálisan egyenlő tagjai számára a jogegyenlőség ígéretből valósággá váljon, szükség volt arra, hogy az állam fellépjen a kirekesztettség, az anyagi nélkülözés, az éhezés és az egyenlőtlenségek szélsőséges formái ellen. A huszadik század a kapitalizmus válságára, a nélkülözésre, a bizonytalanságra számos választ adott, köztük olyan rendszereket, melyek a szabadság és az egyenlő méltóság tagadásán alapultak, és ezzel a történelem legsúlyosabb tragédiáit idézték elő. Azok az országok, melyeknek sikerült megelőzniük az elnyomó rendszerek kialakulását, a szabadság védelmében tanulták meg a piaci folyamatok szabályozását, és intézményesítették a szolidaritást. A szakszervezetek, munkásmozgalmak, szociáldemokrata pártok és az emancipáció iránt elkötelezett értelmiség küzdelmeinek eredményeként a szociális állampolgáriság a gyakorlati morális egyenlőség intézményévé vált. Az oktatás, az egészségügy, a társadalombiztosítás, a szociális ellátások és az elemi infrastrukturális szolgáltatások a szabályozott piacgazdaság részévé váltak, létrejött a modern jóléti állam.

A második világháború után a szabályozott piac, a jóléti állam és az alkotmányos demokrácia kombinációja páratlan anyagi fejlődést hozott. A hatvanas évekre ez a fejlődés azonban két korlátba ütközött. A belső korlát a fogyasztói társadalom sivárságának, az egyre mélyebben piacosított, elavult konvenciókkal gúzsba kötött társadalmi viszonyok és emberi kapcsolatok sekélyességének egyre erősödő érzete, mely egy új generációt ébresztett politikai öntudatra. Az egyedül üdvözítő racionalitásra hivatkozó technokrata közigazgatás, valamint az önmegvalósítást kizárólag a vásárlásra és birtoklásra korlátozó fogyasztói társadalom az életvilágok gyarmatosításával a morális autonómia, a valódi önrendelkezés alapjait ásta alá. A külső korlát pedig azt jelenti, hogy az ipari társadalom korlátlan igényei és a természeti erőforrások szűkössége ütköztek össze, ami a hanyatló biológiai sokszínűségben, a fajok pusztulásában, a civilizáció által meghódított, átalakított és elszennyezett természeti rendszerekben és az éghajlatváltozásban nyilvánult meg. Mindehhez hozzájárult az egyre erőteljesebb migrációs folyamat, amely ráébresztette a nyugati demokráciákat arra, hogy nem függetleníthetik magukat a globális igazságossági problémáktól, és az érdemben egyenlő esélyekre épülő társadalmi integráció feladatától. E korlátok a két világ, a keleti államszocializmus és a nyugati kapitalizmus egyre elkeseredettebb versengésének fenntarthatatlanságát mutatták meg.

A huszadik század második felére a baloldal tehát új feladatokkal szembesült. A növekedési konszenzusra épített gazdaság, mely a tőke és a munka közötti ellentétet a termelés és a fogyasztás szakadatlan növelésével, jóléti ellátásokkal, korporatív szervezetekkel próbálta feloldani, látszólag elérte korlátait. A szabályozott piac igazgatására létrehozott társadalmi apparátusok maguk váltak az uralom eszközeivé. A fogyasztói társadalom kulturális sivársága, az etnikai és szexuális kisebbségek diszkriminációja, vagy a nők elnyomása nem orvosolhatóak kizárólag az újraelosztás eszközeivel. A hatvanas években jelentkező új baloldal épp e feladatok megoldását tűzte ki célként: az ökológiai fenntarthatóság megteremtését, a békét, a külső-belső gyarmatosítás alóli felszabadítást, a sokszínű társadalmat, a kisebbségek védelmét, az identitások sokféleségét, a nemek egyenlőségét, a technológiai rendszerek ellenőrizhetőségét, a jóléti állam átláthatóbbá tételét, a hierarchikus viszonyok demokratizálását, a tekintélyelvűség elleni küzdelmet. Ennek az újbaloldali kultúrának a legautentikusabb képviselői a zöldmozgalmak és a belőlük kinövő zöldpártok lettek, mely pártok határozottan felléptek a kelet-európai államszocialista diktatúrák ellen, az emberi jogok védelmében is.

A kései kapitalizmus, az ipari társadalom válságára azonban nem csak az új baloldal reagált. A hetvenes évektől erősödő új jobboldal, visszanyúlva a jóléti állam előtti időkre, tagadta az igazságos társadalom megteremthetőségét, tagadta a piaci viszonyokba való beavatkozás ésszerűségét, a jogok helyett az érdemet és a kötelességet hangsúlyozta. Az új jobboldal a nyugati civilizáció megújulásának zálogát a piaci erők felszabadításában, és a szociális állampolgáriság formájában intézményesített szolidaritás helyett az egyéni felelősségvállalásban látta. A nyolcvanas évek legelejétől tapasztalható neokonzervatív-neoliberális politikai áttörés új pályára helyezte a fejlett piacgazdaságokat, és felgyorsította a technológiai változás miatt amúgy is erősödő globalizációs folyamatot. Az új jobboldal kezdeti sikerei a szociáldemokrata politikai családot is válságba sodorták, a régi baloldal pártjai egyre nehezebben találtak hiteles és népszerű választ a késő huszadik század problémáira. A jóléti állam és a szociális állampolgáriság védelmét feladó Giddens-Blair-féle harmadik út zsákutcája végül jelentősen meggyengítette a legjelentősebb baloldali pártokat az Egyesült Államoktól Németországig. A harmadikutas baloldal és a jobboldal közötti különbség minimálisra csökkent, miközben az állampolgárok kiszolgáltatottsága jottányit sem mérséklődött. A baloldal így átmenetileg az utcákra és radikális pártokba szorult vissza, ami a globalizációkritikus mozgalom áttöréséhez vezetett a kilencvenes évek végére.

Az ezredforduló környékére világossá vált, hogy a történelem mégsem ért véget, a szabad piacokra épülő nyugati modell nem tudja valóra váltani ígéreteit. Az egyenlőtlenségek növekedtek társadalmakon belül és az országok között is. Az életminőség és az életszínvonal a legfejlettebb nyugati gazdaságokban a legtöbb mutató szerint stagnált a globalizáció korában, kivéve a felső pár százalékot. A rendszer ökológiai fenntarthatatlansága egyre erősebben jelentkezett a hétköznapok szintjén is. Mindeközben az anyagi nélkülözés és létbizonytalanság olyan formái jelentek meg, melyek a második világháborút követő időszakban ismeretlenek voltak. A 2008-ban kirobbanó globális pénzügyi válság családok millióinak megtakarításait emésztette fel, milliókat taszított szegénységbe, milliók vesztették el otthonaikat. A felvilágosodás ígéretének jegyében a globális válságot követően a baloldal újra felfedezte a szabályozott piacokról, az iparpolitikáról, az aktív államról, az állam által fenntartott közszolgáltatásokról, a szociális állampolgáriságról, és a pénzügyi szektor erős ellenőrzéséről szóló politikáit.

Európa peremén, így hazánkban is, az egyéni szabadság megteremtésének feladata együtt járt a politikai közösség egészének szabadságvágyával, ami a baloldali politikát is sajátos helyzet elé állította. A nemzeti függetlenség ügye, a politikai szabadságjogok biztosítása, a kapitalizmus megszelídítése és a felzárkózás egyszerre jelentkeztek feladatként. A huszadik század magyar politikai rendszerei eltérő súllyal koncentráltak e feladatokra. A magyar polgári radikalizmus és szociáldemokrácia erői, melyek a demokrácia keretein belül próbálták volna orvosolni a magyar társadalom legégetőbb problémáit, nem kaptak valódi politikai esélyt. 1918 és 1956 kísérletei az alkotmányos szociális demokrácia megteremtésére elbuktak. A kádári konszolidáció során az ország jelentős eredményeket ért el a tömeges nyomor enyhítésében, a létbiztonság megteremtésében és a modernizációban, de a rezsim továbbra is a nemzeti függetlenség, a népszuverenitás és a szabadságjogok brutális tagadására épült.

A szocializmus legfájóbb öröksége mégis talán az, hogy az állam polgárai közül sokan nem saját szervezett küzdelmeik eredményét látják a közintézményekben, a szociális állampolgáriságban, a jóléti államban, hanem a hatalmasságok kegyét, hiszen a kádári alku keretében a hallgatásért, a politikai inaktivitásért cserébe kapták mindezt. Az önszerveződés, az állampolgári aktivitás gyökeres felszámolása magának a valódi baloldalnak a gyökereit is kitépte a magyar társadalomból. A kádárizmus öröksége, hogy az ezredfordulót követően Magyarország európai viszonylatban az egyik legutolsó helyen áll a sztrájkban eltöltött órák számát tekintve, s a létező baloldal, hol előidézte, hol pedig bénultan tűrte a rendszerváltást követő társadalmi igazságtalanságokat. Mivel a magyar progresszió a mai napig elsődleges feladatának a felzárkózást tekinti, ezért érzéketlen azokra a problémákra, melyekkel a nyugati piacgazdaságok és alkotmányos demokráciák mindig is küzdöttek. A piacgazdaságra való átmenet valódi baloldal nélkül érte hazánkat. Helyette a magát baloldalinak nevező erők különösen erőteljesen képviselték ezekben az években azoknak a gazdasági köröknek az érdekeit, amelyek épp az átmenet biztosította spontán privatizáció során váltak vállalati közép- és felsővezetőkből a politikát is befolyásolni tudó és akaró új elitté.

Ráadásul a szabad piacok mindenhatóságára épülő gazdasági liberalizmus és a polgári szabadságjogokra épülő közjogi liberalizmus egy félreértés alapján hazánkban összefonódott egészen a közelmúltig. Így a névleges baloldal átengedte a szélsőséges piaci folyamatok bírálatát az ebben jelentős hagyománnyal rendelkező jobboldalnak. A baloldal ügyeinek képviseletét így olyan politikai erők vették át, melyek számára idegen és elvetendő a felvilágosodás szabadságjogi hagyománya és a szociális állampolgáriság szociáldemokrata eszméje. A szabályozott piac igénye a nemzeti antikapitalizmus köntösében egy esélymegvonó, tekintélyelvű, az egyenlő méltóságot tagadó új kiszolgáltatottságot és büntetőállamot eredményező politikához vezetett. A közjogi liberalizmus vívmányai, az emberi méltóság tisztelete, a szabadságjogok, a plurális demokrácia, a sokszínű nyilvánosság, a jogbiztonság, a vállalkozás szabadsága azonban túl fontosak ahhoz, hogy veszni hagyjuk őket. A magyar baloldal talpra állításához a szociáldemokrata esélyteremtő gazdaságpolitika, a közjogi és kulturális liberalizmus és az ökológiai tudatosság ötvözetére van szükség, mely képes a 21. század globalizált világában az igazságos és fenntartható Magyarország megteremtésére.

Szakítva a gazdasági liberalizmussal a magyar baloldalnak szembe kell néznie a piaci szélsőségekkel, meg kell szólítania a létbizonytalanságba taszított középosztályt, és a szemérmesen alsó középosztálynak nevezett elszegényedő munkások, alkalmazottak, kényszervállalkozók tömegeit. Az új zöld baloldalnak képesnek kell lenni válaszokat adni a globális piacgazdaságba jelenleg félperifériásan illeszkedő magyar gazdaság kihívásaira, képessé kell válnia a technokrácia helyett a sokszínűség és az értékelvű közélet védelmére, az ökológiai korlátok, a fenntarthatóság és a jövő nemzedékek érdekeinek figyelembe vételére minden szakpolitikában. Az új baloldalnak képesnek kell lennie megszüntetni az egymást követő nemzeti tragédiák egymás elleni kijátszását, a nemzeti eszmény széttöredezését, képesnek kell lennie a kirekesztő kultúrafogalom felszámolására, és egy világra nyitott, európai horizontú, befogadó hazafiság megteremtésére. Saját baloldali programja, a szociális állampolgáriság, a jóléti állam megújítása érdekében fel kell tudnia szabadítani az államot az oligarchák fogságából, hogy kiépítse a racionális tervezés, az állampolgárokban és a gazdasági szereplőkben partnert látó, a felesleges beavatkozásoktól tartózkodó szolgáltató állam intézményeit. A magyar baloldalnak vissza kell térnie a felvilágosodás ígéretéhez, merítenie kell a szabad és egyenlőségelvű társadalom víziójából.

Meg kell újítani a magyar baloldalt. Ezért egy zöld, baloldali politikai közösséget alapítunk, amely továbbgondolva a szociáldemokrata, az emberjogi liberális és a polgári radikális hagyományt, képviselve az újbaloldali gondolatokat, igazságos és fenntartható megoldásokat kínál.

A rendszerváltás kisiklása

Az 1989-90-es jogállami forradalmat követően az alkotmányos demokrácia és a piacgazdaság kombinációja megteremtette a magánélet, a szólás, a lelkiismeret és a vállalkozás szabadságát, és lehetőséget adott a demokratikus döntéshozatalban való részvételre. A rendszerváltás utáni magyar társadalom nagyobb felének alapélménye mégis az igazságtalanság. Több millió honfitársunk került szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetbe, családok milliói számára napi küzdelemmel jár a létfenntartás, miközben egy szűk kisebbség politikai kapcsolatait felhasználva hatalmas vagyonokra tett szert. Az így kialakult rendszer nem tudott valódi esélyt adni a közügyekben való egyenlő részvételre, nem teremtette meg az egyenlő esélyekkel induló verseny elemi feltételeit, a társadalom többségének nem biztosított tisztességes életviszonyokat, nem teremtett igazságosságot sem az elosztásban, sem a közszolgáltatásokhoz való hozzáférésben. A rendszerváltás utáni évtizedek során több mint egymillió honfitársunk vesztette el végleg munkahelyét, és több tízezer magyar kényszerült fedél nélkül az utcára. Egész régiók kerültek a végzetes kilátástalanság állapotába munkalehetőségek és gazdasági esélyek teljes hiányában.

A tisztességes piaci verseny kialakulását hamar elfojtotta a politikai elit körül kiépülő, a közéletet egyre szorosabban ellenőrzése alá vonó oligarchavilág. A nagy pártok és a gazdaság szereplőinek törvénytelen összefonódása százmilliárdos nagyságrendű veszteséget okoz évente az adófizetőknek, ellehetetleníti a racionális tervezést, a szakmailag előkészített döntéseket és azok szakszerű végrehajtását. Megszámlálhatatlan, szakértők által megfelelően előkészített program vérzett el az államot és a pártokat polipszerűen magukhoz ölelő oligarchák miatt. A gazdaság és politika káros összefonódása veszélyezteti a népképviseletet és a közös erőforrások tisztességes és hatékony felhasználását, valamint ellehetetleníti a társadalmi problémák orvoslására hivatott közpolitikákat. A szavazatainkért versengő nagy pártokat szervezeti felépítése és a rendszerváltás nyertes oligarcháinak világába való mély beágyazottsága alkalmatlanná teszi, hogy hazánkat elindítsák a kilábalás útján.

A magyar gazdaság egyik súlyos igazságtalansága az, hogy az állammal összefonódott, demokratikusan ellenőrizhetetlen gazdasági-politikai elit két évtizede folyamatosan kibújik a közterhek alól. A legnagyobb vagyonnal bíró magánszemélyek és a legnagyobb vállalatok alig fizetnek adót, míg az egyszerű munkavállalók, a középosztály és a kisvállalkozások a jelentős adóterhelés miatt a szürkegazdaságba kénytelenek menekülni. Magyarországon a kirívóan nagy vagyonnal rendelkezők egy jelentős része adókedvezményeket, állami vagyontárgyakat kapott szinte ajándékba, vagy jól fizető állami megrendelésekből gyarapszik. Az óriásvállalatoknak osztott nyakló nélküli adókedvezmények, a lefelé tartó társasági adóversenynek való kényszeres megfelelés egyre komolyabb réseket ütöttek a rendszerváltás utáni költségvetések bevételi oldalain. Közben a munkát terhelő adók magas szintje lehetetlen helyzetbe hozza a kis és közepes vállalkozásokat, valamint az alacsonyan iskolázott munkavállalók foglalkoztatását is hátráltatja.

A rendszerváltás során megszűnt másfél millió munkahely, amelynek döntő részét nem sikerült visszapótolni. A húsz éve követett fejlődési modell nem tudta a foglalkoztatást érdemben növelni. A munkaerőpiacot több tekintetben is szélsőségek jellemzik hazánkban: nálunk az egyik legalacsonyabb a munkában állók aránya, a munkanélküliségből szinte lehetetlen kitörni, miközben az, aki munkát talál, rengeteget dolgozik, a ledolgozott órák számát tekintve az európai élmezőnyben vagyunk. A rendszerváltás óta a kormányok lefelé kívántak versenyezni a globális gazdaságban, egyre alacsonyabb adóterheléssel és bérköltséggel, egyre kiszolgáltatottabb munkavállalókkal. Ennek a politikának a vége az a zsákutca, amelyben a magyar gazdaság toporog. A kiszolgáltatott munkaerő által előállított érték nem elég ahhoz, hogy a közszolgáltatások finanszírozására is jusson belőle, ezért az emberek egészségi állapota, az emberi élet minősége egyre romlik. A magyar gazdaság az alacsony foglalkoztatottság, alacsony hozzáadott érték és alacsony költségvetési bevételek hármas csapdájában vergődik. E csapdahelyzet létrejöttében aktív szerepe volt a közszolgáltatásokból, mindenekelőtt az oktatásból és egészségügyből történő folyamatos forráskivonásnak. A közelmúltban alkotmányos szinten megcsáklyázott szociális jogok, a hajléktalan és szegény emberek büntetése, az egykulcsos adó, a köz-, szak- és felsőoktatás leépítése, valamint a kiszolgáltatottságot növelő munka törvénykönyve alkalmatlan a munkahelyteremtés ösztönzésére, az igazságosabb társadalom megteremtésére.

A rendszerváltást követő fejlődési modell következménye a gazdaság végzetes kettészakítottsága. A kiszámíthatatlan környezetben, források és jelentős felvevő piac nélkül, magas adóterheléssel sújtott kis és közepes vállalkozói szektor nem tudta betölteni azt a szerepét, melyet egy egészségesen működő gazdaságban játszania kellene. Nem tudott érdemben élni a beszállítói lehetőségekkel, sok esetben még saját természetes piacairól is kiszorult, így növekedési esélyek nélkül egy nagyon alacsony termelékenységi szinten ragadt meg. Az állami megrendelések kiszámíthatatlansága, a túlszabályozás, a közbeszerzések korruptsága és a súlyos lánctartozások szintén leküzdhetetlen problémát jelentenek. A kisvállalkozások fejlesztésére szánt források nem tudták a külföldi tőkével szembeni hátrányt ledolgozni. Erős, élénk helyi gazdaság hiányában a foglalkoztatottság bővülése is elmaradt, hiszen a viszonylag tőkeintenzív termelést végző multinacionális szektor nem tudja felszívni a magyar munkaerőt.

Mindeközben hazánk nem került közelebb az ökológiai fenntarthatósághoz. Bár a kilencvenes évek elejének gazdasági recessziója és az ipar modernizációja átmenetileg csökkentették a magyar gazdaság erőforrás igényét és szennyezés kibocsátását, a gazdaság zöld alapokra helyezése elmaradt. A költségvetés szűkösségére hivatkozva a döntéshozók túl könnyen nyesték meg a környezetvédelmi intézmények forrásait, állították le az épületenergetikai beruházásokat, vagy számoltak fel olyan intézményeket, mint például a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa. Természetes környezetünk és a gazdaság hanyatlása ezer szállal kapcsolódik a mezőgazdaság és rá épülő élelmiszeripar összeomlásához is. A pártokkal összefonódó üzleti körök szerzik meg a termőföldek egyre nagyobb hányadát, és olyan tömegtermelést folytatnak, mely rontja a vidék népességmegtartó erejét, olcsó tömegáruval önti el az amúgy is zsúfolt európai piacokat, egyre távolodva a fenntartható mezőgazdaság céljától.

Az igazságtalanság és önkény mostohagyermeke a mindannyiunkban élő bizalmatlanság. Oly sokszor éltek vissza fejünk fölött a hatalommal, hogy nem bízunk egymásban, nem bízunk intézményeinkben, és sokszor még magunkban sem. A magyar társadalmat keresztülszelő feldolgozatlan traumák termékeny táptalaját adják e bizalomhiánynak, ami így könnyen kihasználható gyújtóanyagot képez. A szimbolikus politika terén a baloldal a nemzet témája iránti érzéketlenségével és mondandó hiányával, míg a jobboldal a bűnbakképzésre építkező politikai beszédmóddal járult hozzá a magyar történelem szélsőjobboldali eszméinek újraélesztéséhez, és a társadalom kulturális és szimbolikus megosztásához. A politikai szélsőségesek azonban azért képesek fennmaradni, mert kihasználják a társadalom kettészakítottságát és a középosztály leszakadástól való félelmét. Ahol napi szinten van jelen a létbizonytalanság, ott hamarabb virágzik a gyűlöletkeltésre építő politika is: egész társadalmi csoportokat lehet gyors politikai haszonszerzés reményében bűnbakká tenni. Az önmaguk és családjuk ellátásáért napi szinten küzdő állampolgárok felháborodása jogos, de alkalmanként célt téveszt. Ha nem találunk erre demokratikus és igazságos megoldást, akkor az egyre elkeseredettebb haragot olyan erők fogják kihasználni, melyek tagadják a demokráciát.

A harmadik köztársaság alkotmányában garantált szabadságok így sajnos sokak számára puszta ígéretek maradtak, mivel a létbizonytalanságból fakadó kiszolgáltatottság miatt az állam polgárai nem tudtak élni jogaikkal. Az alkotmányos intézményrendszer sem a mélyszegénység kialakulását, sem a középosztály nyomorba zuhanását, sem az oligarchák dúlását, sem a kultúrharc kiéleződését nem tudta megakadályozni, ezért egyre több ember szemében vesztette el értékét. Az emberek naponta szembesültek és szembesülnek a politikai osztály hazug, képmutató magatartásával, amikor a politikai vezető már nem is titkolja, hogy szavai és tettei között nincs kapcsolat. A szilárdnak hitt alkotmányos intézményrendszer azonban végső soron nem csak a politikai elit felelőtlensége és korruptsága miatt repedt meg, hanem a kiábrándult társadalom közélettől való elfordulása és csalódottsága miatt is.

2010-ben precedens nélküli dolog történt a magyar politikában. A napi megélhetéséért küzdő és a politikától megcsömörlött tömegek feje fölött a 2010 után kialakult rezsim zavartalanul bonthatta le az alkotmányos rendszert önkényes, a jogállamiságot sárba tipró törvényalkotásával. Számot vetve hazánk mai helyzetével, a kép egyértelmű. Új hűbériség épül, az autonóm intézményeket – a szakszervezetektől az önkormányzatokig – ellehetetlenítették, a magyarok látszólag csak az önfeladó behódolás, a kiszolgáltatott függés és a számkivetettség közül választhatnak jelenleg. A rendszerváltás óta soha nem volt ennyire kettészakadva az ország, soha nem éltünk ennyire szélsőségesen igazságtalan társadalomban. Soha nem volt még ennyire kétségbeejtő a fenntarthatóságért küzdők helyzete, soha nem éltünk egy ennyire szélsőségesen fenntarthatatlan társadalomban. Soha nem volt ennyire ellehetetlenítve a társadalmi részvétel, soha nem éltünk egy ennyire szélsőségesen antidemokratikus és központosított társadalomban.

Újra életre kell kelteni az egyenlő magyar állampolgárok politikai közösségét, a köztársaságot. Az újrakezdés kulcsfontosságú lépése az alkotmányosság, a fékek és ellensúlyok, a jogbiztonság, a független bírói kar, a népszuverenitás, az állampolgári részvétel és a teljesen szabad és lehetőleg arányos választások rendszerének helyreállítása. Tanulva a baloldal évszázados programjából és a rendszerváltás tapasztalatából látnunk kell, hogy a köztársaság egyszerű helyreállítása nem lesz elég. A demokrácia, az alkotmányosság helyreállítása nem fenntartható igazságosabb jövedelemelosztás, igazságosabb gazdasági verseny és igazságosabb politikai verseny nélkül. Meg kell újítani a magyar baloldalt. A hazánk előtt feladat megoldásához egy olyan új politikai erőre van szükség, mely tisztában van vele, hogy nincs állampolgáriság szociális biztonság nélkül, nincs tartós alkotmányosság igazságos és esélyteremtő társadalom nélkül, nincs tisztességes verseny emberhez méltó munkakörülmények nélkül és nincs jövő az ökológiai fenntarthatóság figyelembevétele nélkül. Nincs köztársaság a rendszerváltás utáni politikai kapitalizmus, a korrupcióra épülő tőkefelhalmozás normáival történő szakítás nélkül. A köztársaság újrakezdése embert próbáló feladat, ám minden válság egyben esély is a megújulásra.

Magyarországot újra össze kell raknunk. A korszakváltáshoz együttműködés, az együttműködéshez ellenségképek helyett párbeszéd kell. Párbeszéd – ZÖLDEK.

Politikai otthonunk: a Párbeszéd – ZÖLDEK jövőképe

A Párbeszéd – ZÖLDEK zöld baloldali párt. Küldetésünk egy olyan ország felépítése, melynek alapja a képességeit szabadon kibontakoztató egyén, aki szabad az önkénytől, szabad a nélkülözéstől és kiszolgáltatottságtól, és képes közösségben, bizalommal cselekedni. Olyan politikát kínálunk, mely kívül-belül a párbeszédre épít, és tettekre, cselekvő szolidaritásra hív mindenkit, aki egyetért céljainkkal. Olyan köztársaságért küzdünk, mely egyenlő méltóságot, tisztességes életviszonyokat biztosít a jelen és a jövő nemzedékeinek egyaránt, melyben egyetlen gyereknek sem kell szegénységben felnőnie, melyben minden állampolgárnak egyenlő lehetősége van a demokratikus döntéshozatalban részt venni. Olyan Magyarországért dolgozunk, ahol a társadalmi különbségek által nem korlátozott, egyenlő esélyekkel induló egyén munkája és tehetsége alapján felemelkedhet. Olyan politikát kínálunk, mely vállalja és megújítja a szociáldemokrata hagyományt, a polgári radikalizmust, a nemzeti megújulás patriotizmusát, az újbaloldali, zöld és feminista mozgalmak örökségét, melyre minden körülmények között számíthatnak az egyenlő méltóság, a szolidaritás, a szabadság, az alkotmányos demokrácia, az emancipáció és a fenntarthatóság hívei. A Párbeszéd – Zöldek olyan párt, mely nem foglya a gazdasági érdekcsoportoknak, ezért képesek vagyunk rá, hogy az apátiát aktív cselekvésbe fordítsuk.

Mi, a Párbeszéd – ZÖLDEK alapítói már tapasztalatot szereztünk a parlamenti politikában és a civil társadalomban egyaránt. Meggyőződésünk, hogy a politika nem a kivételezettek játékszere, hanem a közügyekben való részvétel. Valljuk, hogy politizálni annyit tesz, részt venni közös sorsunk alakításában. Éppen ezért szándékunk a társadalmi részvétel kiterjesztése, az erőszakmentesség, az emberközeli politika. Számunkra a hatalom nem cél, hanem eszköz a közjó szolgálatára, ezért feladatunknak tartjuk a hatalom humanizálását, a demokrácia folyamatos mélyítését, a szabadság kis köreinek védelmét és erősítését. A Párbeszéd – ZÖLDEK olyan politikai közösség, mely egyszerre kínál otthont azoknak, akik számára hétköznapi veszély a lecsúszás, akik már rég elvesztették a felemelkedés esélyét, akik a legszélsőségesebb kitaszítottság áldozatai, akik bőrükön érzik a gazdaság kiszámíthatatlanságának költségeit, akik készek felelősséget vállalni polgártársaikért és a jövő nemzedékekért, és akik szellemi otthonra is vágynak Magyarországon, egy nyitott kulturális térre, melyben bátran vállalhatják identitásukat. Egy olyan politikai mozgalom cselekvő tagjai vagyunk, mely a szolidaritásból és a felelősségérzetből táplálkozik. Mindenkire számítunk, aki felelősen gondolkozik a teljes politikai közösségről, a köztársaságról és a jövő nemzedékekről.

Úgy látjuk, hogy az ország nyugodt, hiteles, párbeszédre kész és felelős politikára vágyik, amely az ész, és nem az erőszak nyelvén beszél, amely meggyőzni, és nem legyőzni akarja a többi felet, amely nem alattvalókat, hanem partnereket keres. Magyarországnak nem vezérekre van szüksége, hanem belátásra; nem egyszerűen pártokra, hanem arra, hogy azok politikai otthonokat is jelentsenek. Politikai otthont kínálunk, amely befogad, nem pedig kizár. Amelyik nem szavazatokat, hanem esélyeket maximalizál, politikai otthont, mely a párbeszédet intézményesíti nem pedig a rövid távú, holnapután már nem érvényes alkukat. Ellenségképek helyett azt keressük, ami összeköt, ami lehetővé teszi, hogy együtt munkálkodjunk egy világos jövőkép jegyében az ország felemelésén.

Célunk, hogy Magyarországot egy olyan fejlődési pályára állítsuk, melynek kitörési pontja az emberbe való befektetés az eladósodás és a természeti erőforrásainkkal való pazarlás helyett. Jövőképünk alapja egy olyan szemléletet, mely az embert a globális ökoszisztémába beágyazott, azzal szoros kölcsönhatásban lévő lénynek tekinti. A kormányzás minden területét, a gazdaságpolitikától kezdve a szociálpolitikán át a vidékpolitikáig, át kell hatnia a fenntarthatóság, egy élhető Magyarország melletti elköteleződésnek. Egy olyan új fejlődési modellre van szükség, melynek alapját az emberek közti szolidaritás adja, melyben a piaci folyamatokat és a politikai versenyt társadalmi, ökológiai és demokratikus korlátok szegélyezik. A fenntartható és igazságos társadalom, a munkahelyteremtés, az igazságos verseny és a szilárd demokrácia alapja a képességeit kibontakoztatni képes, képzett, tudatos, önmagában és honfitársaiban bízni tudó, szolidáris állampolgár – a köztársaság lelke. Az alkotmányosság és a gazdasági fejlődés alapja egyaránt a kiszolgáltatottsága ellen, a jogaiért és a létbiztonságáért összefogni és fellépni képes polgár. Ezért mindenekelőtt egy új fejlődési modell alapjait kell leraknunk, egy új gazdaságét, melyből száműzzük a kiszolgáltatottságot és a hétköznapok igazságtalanságait, s melynek alapja az állandó megújulás, az innováció, végső soron az ember maga, minden magyar állampolgár.

Olyan Magyarországot akarunk, ahol a jövedelmek egyenlőtlensége alacsonyabb annál, mint amely a szabadpiacon magától előállna, és nem gátja a társadalmi kohéziónak. A kevésbé képzett, vagy képzett, de alacsonyabb pozícióban dolgozó munkavállalóknak is joguk van a normális, polgári létfeltételekhez. Ugyanakkor szükséges egy olyan, a jelenleginél szerényebb mértékű gazdasági egyenlőtlenség, amely vonzóbbá teszi a kemény munkát, a kitartó tanulást. Célunk egy olyan társadalom, melyben a valóban kemény munka és tanulás a meghatározó a jövedelmi differenciálódásban, s nem pedig az ügyeskedés, vagy a jó kapcsolatok. Olyan jogállamot akarunk, ahol a gyengét a jog ereje megvédi az erősebb önkényével szemben, megvédi a kisvállalkozót a sokára vagy egyáltalán nem fizető vállalattól éppen úgy, mint a munkavállalót a hatalmaskodó munkaadótól, vagy a fogyasztót a monopolhelyzetben lévő szolgáltatótól. Olyan államért küzdünk, amely minden polgárának lakóhelyétől függetlenül közbiztonságot és védelmet ad, és azokat sem hagyja magára, akik bűncselekmények áldozataivá váltak. Olyan társadalomért küzdünk, mely garantálja nők és férfiak tényleges jogegyenlőségét, és mindkét nem képviselői számára megfelelő részvételi lehetőségeket biztosít a társadalom minden szférájában, úgy a családban, mint a munkaerőpiacon és a politikai döntéshozatalban.

A demokratikus politikai kultúra megteremtése, a társadalom kettészakításának megállítása és a gazdaság talpra állítása egymástól elválaszthatatlan feladatok. Olyan államra van szükség, mely képes arra, hogy szolgálja az állampolgárokat és együttműködjön a társadalmi partnerekkel. Az emberközpontú gazdaság nem csak önérték: a befogadó, a készségek fejlesztésére koncentráló oktatáspolitika a foglalkoztatás tartós bővítésének, az innovációra épülő tudásgazdaságnak a záloga is egyben. A külföldi tőkét nem tekintjük ellenségnek, ám nem gondolhatjuk azt sem, hogy mindent megoldana, azt pedig végképp nem, hogy a tőkevonzás érdekében a jóléti beruházásokat érdemes lenne feláldozni. Olyan hosszú távú munkaerő-politikára van szükség, amely nem a kiszolgáltatottságot, hanem a biztonságot helyezi középpontjába, amely lehetővé teszi, hogy emberhez méltó munkakörülmények között dolgozzon minden magyar munkavállaló, és amely biztosítja, hogy a termelékenység együtt javuljon a munkavállalók képzettségével, egészségével és munkabérével. Olyan politikára van szükség, mely hosszú távon javítja a magyar kis- és közepes vállalkozások helyzetét, tisztességes piaci viszonyokat teremt és alkalmas a gazdaság végletes kettészakítottságának felszámolására.

Olyan politikát ajánlunk, mely vallja, hogy a kultúra nemcsak könyvekben vagy előadásokban van jelen, hanem a hétköznapi emberi viszonyokban is. Ezért egy olyan Magyarországért dolgozunk, mely megbecsüli a kulturális sokszínűséget, a szabad művészetet és az innovációt. Mindent megteszünk a jövőben, hogy megszüntessük Magyarország kulturális kettéosztottságát. Meg kell szüntetnünk a szimbolikus mezőkön vívott állóháborút, mely olyan alapvető értékeket állít mesterségesen szembe egymással, mint a nemzethez tartozás és az alapvető emberi jogok. A magyar kultúra számára sürgető feladat a nemzet fogalmának olyan rekonstrukciója, melybe minden magyar állampolgár beletartozik, és mely felelősen és a környező országok nemzeti érzéseire érzékenyen kezeli a határon túli magyarok sorsát.

Olyan társadalmat szeretnénk, melyben senki nem sajátíthatja ki magának a nemzetet, senki nem mondhatja meg ki az igaz magyar és ki nem az. Nem lehet a nemzet fogalmát politikai bunkósbotként használni. Akik így tesznek, azok mindannyiunknak ártanak. Hazánk sokszínűsége érték, nem gyengeség. Ugyanígy érték a határon túli magyar közösségekkel fenntartott kapcsolat, amelyet – saját döntéseik tiszteletben tartása mellett – ápolnunk és erősítenünk kell. Célunk, hogy száműzzük hazánkból a diszkrimináció minden formáját, beleértve a nemi, társadalmi, vallási, etnikai, kulturális és a szexuális identitáson alapuló hátrányos megkülönböztetést. Ennek jegyében egy olyan új politikai konszenzust szeretnénk, mely Magyarország helyét világosan a szolidáris és sokszínű Európában jelöli ki, vállalva az európai kultúrkör értékeit és aktívan formálva az európai politikai közéletet. Célunk, hogy erősítsük a Magyarországhoz hasonló, gazdaságilag kiszolgáltatott helyzetű országok közötti szolidaritást, és közösen lépjünk föl az európai és a globális gazdaság igazságosabbá tétele érdekében.

Nem várhatunk tovább, nem várunk tovább.
Számítunk mindazok csatlakozására, akik ebben a szellemben gondolkodnak, akik részt akarnak venni napjaink szociális katasztrófájának megállításában és az alkotmányos demokrácia helyreállításában, az új köztársaság felé vezető közös út megtalálásában.