Szeretnénk e napot a történelemkönyvek lapjaira száműzni, de nem lehet.
Egyrészt azért nem lehet, mert Ukrajnában épp gyilkos háború folyik, amelyben az orosz hadsereg Csernobilt is eszközként, harci terepként használta, nem kímélve saját katonáik egészségét sem, és úgy téve, mintha nem tudnák, hogy a megsérült atomerőmű fölé emelt betonszarkofág megsérülése újabb katasztrófához vezetne. A balesetben összeolvadt fűtőelemek, a reaktor, az épület romjai továbbra is és még sok tízezer évig sugározni fognak és súlyos veszélyt jelentenek.
Másrészt azért sem lehet, mert nem tanulva sem Csernobilból, sem Fukusimából, sem a számtalan kevésbé ismert üzemezavarból és balesetből, sokan továbbra is az elkerülhetetlen veszélyeket hordozó atomenergiában látják az energetika jövőjét. Pedig az atomenergia sokkal inkább a múlt, mint a jövő. Drágább, szennyezőbb és kockázatosabb, mint a megújuló energiaforrások. Az atomerőművek hűtővize a klímaváltozás miatt amúgy is súlyos környezeti stressznek kitett folyóinkat fűti túl. A kiégett fűtőelemek végleges elhelyezése továbbra sem megoldott, pedig több tízezer évig kellene biztonságos, ellenőrzött körülmények között tárolnunk őket. Épp Csernobil (vagy a zaporizzsjai atomerőmű) példája mutatja meg: nemcsak a technológia fölötti uralmunk korlátozott, de már néhány évtizedes távlatban sem tudjuk a nukleáris létesítmények biztonságát garantálni, vagy akár csak azt elkerülni, hogy háborús konfliktusok középpontjába kerüljenek.
Ma már nem lehet az atomenergia megkerülhetetlen szükségességére hivatkozni. Épp ellenkezőleg. Ma a biztonságos és környezetkímélő, megújuló zöldenergia virágkorát éljük. Olcsóbb, rugalmasabb, biztonságosabb, jobban ellenőrizhető – technológiailag és társadalmilag egyaránt. A helyi energiatermelés megerősíti a helyi közösségeket és az egyéneket, a nagy energiacégeknek vagy a politikai hatalomnak kiszolgáltatott fogyasztóból az energiarendszer aktív szereplőjévé téve őket. Ez az energiarendszereink jövője. És nem véletlen, hogy az autokráciáknak nem tetszik ez a jövő.
Csernobil, ez a nehéz sorsú város az egész világ számára az atomenergia veszélyeinek jelképe. A 37 évvel ezelőtti baleset az atomtechnológia elkerülhetetlen veszélyeit mutatja meg, az erőmű maradványai fölött zajló háborús cselekmények pedig azt mutatták meg tavaly, mennyire naiv az az elképzelés, hogy nukleáris létesítményeink, hulladéklerakóink biztonságát évtízezredes távlatban garantálni tudjuk. Csernobil olyan tragikus jelkép, amelyből nekünk is tanulnunk kellene.
A Párbeszéd – ZÖLDEK szerint a paksi bővítést épp ezért egyszer s mindenkorra el kell felejteni. Magyarország tragédiája, hogy Orbán Viktor ismét fordítva ül a lovon, ismét csak Vlagyimir Putyin kegyeit keresi, amikor idehaza a zöldenergia fejlesztését tudatosan visszafogja, miközben egy, az unokáinkat is eladósító, méregdrága atomerőművet építene Pakson. Most van az a pillanat, amikor irányt lehet és irányt kell váltani. Magyarországnak olyan energiagazdálkodásra van szüksége, amely nem a kiszámíthatatlan és az országot kiszolgáltató atomenergiára, hanem a korszerű, az energiaszuverenitásunkat is garantáló, megújuló energiára épít.
Jávor Benedek, a Párbeszéd – ZÖLDEK európai parlamenti listavezetője